A Magyar Pálos Rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend,amely a Kárpát-medencében és határain túl is elterjedt.A szerzetesrendek között a legmagyarabb,emiatt a legnépszerűbb is.Ebből fakadt ellenálló képessége.Ezért tudta átvészelni a történelem viharait.A vallási tevékenység mellett a rend gazdálkodása is példaadó.Erre mutat rá a középkori gazdálkodás című fejezet.Bertalan Péter professzor hiteles források alapján mutatja fel a Pálos Rend ellen folyt igaztalan és hamis koncepciós pert a rend történetének, lelkiségének egészébe helyezve.

Zúg a laptopunk, zúg az agyunk, bennünk is számtalan különböző program fut párhuzamosan, míg egyszer csak azt vesszük észre, hogy a rendszert egyre jobban belassítja, netán teljesen lefagyasztja. Sokunk sírfelirata lehetne: Itt sem nyugszik XY. Ahogy ez is: Itt nyugszik XY, mi meg otthon. Muszáj ennek így lennie? Nem lehet egyszerűsíteni? Muszáj, hogy gyerekeink mókuskerekünk pörgésétől kiábrándulva elveszítsék életbátorságukat, és inkább megmaradnak a mamahotel, papabank biztonságos, kihívásmentes keretei között, nem mernek dönteni, nem köteleződnek el, mint hogy ők is hasonló ringbe szálljanak be? Muszáj, hogy a mindennapi feladatok felőröljenek vagy megfélemlítsenek, és lefagyva a töredékét végezzük el annak, amire képesek lennénk? Muszáj, hogy a fáradtságtól kiboruljunk, és egyre elviselhetetlenebbek, szeretetlenebbek legyünk? Csaba testvér legújabb füves könyve ebben a küzdelemben nyújt segítséget: hogy az önismeret segítségével megtaláljuk, melyek azok a „programok”, amiket valóban futtatnunk kell, és melyek azok, amiket nyugodt szívvel bezárhatunk. Segít, hogyan tudjuk az önneveléssel a sávszélességünket bővíteni. Derűvel biztat, hogy belevessük magunkat az élet nagy kalandjába, hogy értékesnek éljük meg a mindennapi apró-cseprő dolgaink teljesítését is. És ha a rendszer belassul, netán befagy, nincs más hátra, mint a kikapcsolás, újraindítás vagy újratelepítés. Erre szolgálnak életünkben a pihenőnapok, a vasárnapok, az ünnepek, mikor azon is elgondolkodhatunk, hogy bár futnak bennünk a programok, futunk mi magunk is, de vajon a célt látjuk-e, és jó irányba megyünk? Álljunk meg, akár ezzel a könyvvel a kezünkben, hogy haladni tudjunk! Karikó ÉvaRészlet Csaba testvér előszavából:”Nem fogok nekiállni tanulni! Még egyszer nem megyek neki a megalázó érettségi vizsgának!” – mondja nekem is dacosan egy ?atal, és leszegi a fejét. Nézem a sudár, szép növésű gyermeket. Mit is mondhatnék neki? Érvek, győzködés helyett egy rövid történetbe kezdek: Nemrég egy roma származású fér? keresett meg Fogaras mellől, koldult, segítséget kért. Kezet fogtunk, és mivel furcsán állt a keze, rákérdeztem, mi történt vele. „Körfűrész levágta, de én addig kiabáltam, míg visszavarrták.” Kérdőn, kerek szemmel néztem rá, és ő elkezdett beszélni: „Óvatlan voltam, és a forgó acél a csukló fölött elkapta a karomat, egy pillanat műve volt, a kezem leesett, de én felvettem a fűrészporból és lepalltam róla a faforgácsot, majd kiabálva orvoshoz szaladtam, kértem, hogy varrják vissza. Az orvos a faluban nem tudott segíteni, de én sírva kértem újból és újból. Végül azt tanácsolta, hogy Marosvásárhelyen próbáljak szerencsét. Egy zacskóba jeget tettek a kezemre, és elvittek a kórházba. Az út hosszú volt, nem akartak fogadni, se pénzem, se betegbiztosításom nem volt, de sírtam, könyörögtem, hangosan kiabáltam, és végül visszavarrták a kezemet. Most már tudok fogni is vele.” Néztem az egyszerű embert, hatalmas hitével maga vitte el levágott kezét a háromszáz kilométerre lévő kórházba! Bátran, a természet törvényeivel, a gyáva, kishitű józan ésszel és a bürokrácia labirintusával szembement egymagában, és megmentette a levágott kezét. Saját kezemre néztem! Vajon én felvettem volna a magam kezét a porból? Vajon én az orvosi józan ész érvei hallatán belenyugodtam volna a veszteségbe, vagy nekiindultam volna az egy százalék esélynek sírva, zokogva? Hiszek-e ennyire az orvosi tudásban, az emberi jóságban, a természet gyógyító erejében, a nehézségeken győzedelmeskedő emberben, mint ez a koldus? Szó nélkül néztem az embert, és csodálattal újból megfogtam a kezét, de most már nem mint adakozó, hanem mint egy koldus, ki a hitben, reményben, élni akarásban gazdagabb testvérétől tanulni akar. A történet véget ért. A komolyan ?gyelő tizenéves szemébe néztem: „Tudod mit? Legyen ez a levágott kéz a te példaképed, mely reményből, hitből újjászületett! Ne add fel! Menj neki újból a vizsgának, és ha nagyon akarod, győzedelmeskedni fogsz!” Adtál, Urunk, egy életet, s hogy mi fér bele a születésünk és halálunk közé, az rajtunk múlik. Az óra ketyeg, biztos, hogy megáll. Adj erőt, Urunk, hogy talpra állva továbbmenjünk, és elérjük céljainkat! Szeretettel, Csaba testvér